Amikor megnyitottuk a bárt, különös tekintettel odafigyeltünk a személyzet kiválasztására. Nem csak, hogy olyan embereket kerestünk, akiknek van végzettségük és tapasztalatuk is a szakmában, de arra is különös tekintettel nagy figyelmet fordítottunk, hogy emberileg olyan egyének legyenek, akik képesek a csapatmunkára. Mert a vendéglátás igazi csapat munka, ott nincs helye önző gondolkodásnak. A feladatokat meg kell osztani, egymás keze alá kell dolgozni, és ha valaki kieseik a pályáról, akkor helyettesíteni kell. Nincs mese, nincs min gondolkozni ilyenkor, mert a vendég az első, az ő igényei szentek, amit a fejében kigondol, már az előtt teljesíteni kell, hogy kimondta volna. Ilyen szellemiségű helyet szerettem volna összehozni, és azt hiszem nagyon is jól sikerült. Látom ezt a szép vendégszámból és bevétel növekedésből, illetve abból is, hogy a borravalóval együtt annyit keresnek a mosogatóink is, mint egy középvezető egy multinál. Mert nálunk mindenki ugyan annyira fontos, mindenki munkája ugyan annyira hozzátesz az egészhez, ezért a borravalót mindenki között egyenlően szétosztjuk.

De nem csak a bár megfelelő működéséből látom, hogy végül jó csapatot sikerült összehoznunk. Vannak olyan esetek, amikor a szakmaiságnál sokkal többet ér az emberség, ezt megtanultam.

Hagy mondjam el, nálunk hogy történnek az ilyen esetek:

Történt egy napon, ami semmilyen szempontból nem volt más, mint a többi. tízkor nyitottunk, minden szépen ment a maga útján, mikor is az egyik kolléga nőnk jelezte, hogy nem érzi túl jól magát, és hazamenne, ha lehet. Nyilván elengedtem, hiszen az se neki, se nekem nem jó, ha úgy dolgozik, hogy közben rosszul van. Elmesélte, hogy gyomorproblémái vannak, amit a magánéletéből eredő sok stressz okozott. Volt orvosnál is, de nem nagyon tudtak mit kezdeni vele, azt mondták, ezzel meg kell tanulni együtt élni. Ennyit az egészségügyről. Szóval mondtam neki, hogy menjen haza, közben felhívtam egy szabadnapos lányt, elmeséltem mi a helyzet, és nagyon kedvesen, készségesen azt mondta, hogy természetesen bejön a beteg kollégája helyett. Már éppen lépett ki az ajtón a lány, és egyöntetűen kiabáltuk utána, hogy jobbulást kívánunk, meg hogy pihenjen sokat, amikor gondolom meg szerette volna köszönni, de nem jött ki hang a torkán. A szemei kidülledtek és azt hittem hirtelen, hogy ott helyben megfullad. Pont odaértem, mielőtt összeesett és elkaptam. Nem vesztette el az eszméletét, de nem tudott beszélni, egy hang sem jött ki a torkán. Én nem vagyok orvos, ahogy a többiek sem, ezért hirtelen fogalmam sem volt, hogy mi lehet a baja. Már éppen hívni készültem a mentőket, mikor az egyik srác kilépett a pult mögül, és a kezembe nyomott egy tablettát meg egy pohár vizet. Azt mondta, ezt próbáljuk lejuttatni a gyomrába. Összetörtem a biztonság kedvéért, hogy biztosan le tudja nyelni, aztán megitattam vele, a vízzel. Pár perc múlva kezdte visszanyerni a normális színét, és lassan meg is tudott szólalni. Kiderült, hogy a gyomra annyira begörcsölt, hogy ez okozta a problémát. Úgy összerántotta szegényt, hogy se mozdulni, se megszólalni nem tudott, pedig tudta mi a baja, és neki is volt Drotaverin a táskájában ilyen esetekre, de ezek szerint súlyosabb a baj, mint bárki is gondolta volna. Az egyik srác megkérdezte, hogy haza viheti-e, én persze magam is megtettem volna, de így jobb volt, mert míg ő hazavitte, azonnal kerestem egy jó orvost. a magánorvosok nagyon drágák, de nem érdekelt, azt akartam, hogy jobban legyen. Meg is találtam a megfelelőt, és felhívtam, időpontot kértem. A srácokkal átvariáltuk a beosztást és megbeszéltük, hogy hogy oldjuk meg, hogy neki biztosan legyen ideje meggyógyulni.

Így működünk mi csapatban. És higgyétek el, hogy nagyon fontos az a tudat, hogy a munkahely nem csak egy rideg hely, ahonnan a fizetésedet kapod, hanem, ha szerencséd van, a második családod és a második otthonod is lehet.