Az életemnek a párom által szerves részévé vált a gasztronómia világa is. Bár ő is közvetetten áll vele kapcsolatba, de mivel rendezvényszervező, így sok gálavacsorán és ebéden kellett részt vennie a város legrangosabb éttermeiben, illetve megszerveznie és levezényelni ezt. Mivel szeretem a hasamat így mindig kértem, hogy meséljen az ételekről, attól, hogy hogy csinálják őket, mi szerint választják ki, stb. Arról nem is beszélve, hogy jegyben járunk egy ideje és szeretnénk elkezdeni az esküvőnk szervezését, melynek fontos részét képezi az étel, a vacsorától elkezdve az esküvői tortáig.
Ha esküvőről van szó, minden esetben, ami először egy hölgy eszébe jut az a ruha és a dekoráció (meg persze az összes egyéb része egy esküvőnek), de ami egy férfi eszébe jut elsőnek, az a vacsora.
Ez nálunk sem volt másképp. Már majdnem 4 hónapja terveztük az esküvőt és még mindig ütköztünk nehézségekbe. Rendkívüli feladat volt a szervezés. Egyáltalán nem olyan, mint ahogy azt az ember elképzeli. Természetesen megvannak benne azok a részek, amik miatt mesébe illő az egész, de azért ez egy egészen komplex dolog, amit az ember sokszor már annyira tökéletesre akar, hogy túlbonyolítja. Nálunk és így volt.
A fent említett felosztás szerint jártunk el mi is. A párom foglalkozott a helyszínnel, a ruhával és a dekorációval, az én feladatom volt az étel-ital, az ültetés, a vendéglista, a parkolási lehetőségek és útvonalbeli segítség, valamint az egész estés ütemterv megalkotása. Azért félre ne értsétek mindenbe volt mindenkinek beleszólása, de muszáj ilyenkor felosztani a teendőket, mert tényleg nagyon komoly logisztikát igényel.
Lépésről lépésre csináltam mindent. Először, biztos, ami biztos kezdtem a vendéglistával, hogy mégis csak lássam, hogy hány fővel kell számolni, hány emberre kell helyszínt biztosítani. Az én családom a külföldi unokatestvérek miatt valamivel nagyobb, mint a páromé, de neki pedig a baráti tárassága magasabb létszámú. Felírtunk minden olyan személyt, akit szeretnénk, ha részt venne az esküvőn. Nagy lagzit szerettünk volna, de még értelmes keretek közt. Így először a lehető legalacsonyabbra vittük a limitet. Ez 50 fő volt. Hamar kiderült, hogy ez nem lesz elegendő, így megemeltük 70 főre. Ez már közel járt a megoldáshoz, végül 85 fő lett és ebbe benne voltak azok is, akik egy barát párjaként jöttek és a friss kapcsolat ellenére úgy döntöttük, hogy hívjuk meg, mert ez a pár ember már nem oszt, nem szoroz.
A vendéglista után jöhetett a helyszín, az ültetés, az étel, a dekoráció, minden, ami kell. Úgy döntöttünk, hogy büfé asztal lesz, ahol 3 féle ételből lehet választani, mint előétel és főétel. Továbbá volt még egy sima és egy vegetáriánus leves. Az asztal folyamatosan után volt töltve, így nem adagokra volt kimérve, de nem is ez a klasszikus „shared plate” volt, ami azt jelenti, hogy 4-5 emberenként van kitéve egy nagyobb adag étel, de ezek többnyire rántott dolgok szoktak lenni, meg ilyesmi és ezt nem szerettük volta. Úgy véltük, hogy az túl gyakori, több ilyen típusú esküvőn is voltunk az utóbbi időben.
Egyre jobban haladtunk a dolgokkal, már a dekoráció is egészen körvonalazódni látszott, pasztelles színek a fehér mellé, kékes, vagy barackos szín között vacilláltunk. De ezt is sikerült eldönteni.
Ennél a pontnál bíztuk el magunkat és engedtük el egy kicsit a gyeplőt, de csak másfél hétre. És elkezdtek csőstül jönni a bajok. Megfelejtkeztünk a meghívókról, valamint az egyik legnyilvánvalóbb dologról, az esküvői fotósról. Mivel az előkészületek alapján hiába gondoljuk végig az esküvőt, végső soron pont ez, ami mivel valahol magától értetődik, nem jutott eszünkbe. És ahhoz már túl késő volt, hogy csak úgy találjunk egyet, mert persze mint mindenki más mi is a szezonban házasodtunk. Ezért úgy döntöttünk, hogy barátoknál és ismerősöknél érdeklődünk, akik a közelmúltban házasodtak, hogy ajánljanak jó esküvői fotóst. Még az internetes közösségi oldalunkra is kiírtuk, hátha valaki tud egy jó esküvői fotóst.
Ez jó ötlet volt. Elég hamar érkezett elég sok ajánlat, akiket elkezdtünk végig hívogatni, illetve utána nézni. Sok rettenetest láttunk, sokan nem értek rá, majd találtunk egy olyat, aki tökéletesnek tűnt. A képei és a honlapja alapján pont ilyet kerestünk, így azonnal írtunk is neki. Még aznap kaptunk egy választ, miszerint, ha az esküvő csak 1 órával később kezdődne, akkor oda tudna érni, de egyelőre van egy olyan munkája, ami átfedésben van. Mi mondtuk, hogy kiküldtük már a meghívókat és nem igazán van lehetőségünk arra, hogy ezt másképp csináljuk. Ő erre rögtön mondta, hogy akkor kér egy napot, megpróbálja megoldani.
Másnap rendkívül izgatottan vártuk, hogy mi lesz. Meg is jött a válasz, amiből kiderült, hogy sikerült neki megoldania és ott tud lenni az esküvőnkön az elejéétől fogva. El sem hittük, hogy ez igaz. Rendkívül boldogok voltunk, hogy az a fotós lesz az esküvőnkön, aki a legjobban tetszett nekünk. Gyorsan lefixáltunk vele mindent és ezzel már el is jutottunk az utolsó simításokig. Rendeződni látszott minden és beléptünk az utolsó egy hétbe, amit még nem házasként töltünk.
Az izgalmunk a tetőfokára hágott, megvolt mind a kettőnk legény- és leánybúcsúja és elérkeztünk az esküvőnkhöz. Életünk egyig legcsodálatosabb napja volt. Mind a ketten sírtunk, nevettünk, ettünk, ittunk, mulattunk és mind ezt azok közt az emberek közt, akik nekünk a legfontosabbak. És soha sem fogjuk ezt elfelejteni, mert hála az esküvői fotósunknak, az este minden momentuma meg lett örökítve.
Azóta is libabőrrel és heves szívveréssel nézzük végig a fotóinkat, és könnyezzük meg egy egy mozzanatát, amely feleleveníti bennünk a nagy napunk élő emlékét. Remek érzés, ami soha sem fog elvészni, ezt biztosan állítom.