Mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, aki annyira beleszeretett az egyetemi létbe, hogy ha rajta múlna, akkor valószínűleg onnan menne nyugdíjba is. Itt nem csak egyszerűen a tanulás szeretetéről, vagy a dolgos élet nem szeretetéről, esetleg a buli hegyek megtartásáról van szó, hanem az egész életérzés annyira rabul tudja ejteni egy-két ember szívét, hogy soha többet nem akarnak arra gondolni, hogy előbb vagy utóbb megszerzik a diplomát, és búcsút kell inteniük mindennek.

Az egyik ilyen ismerősöm most már a tízedik évét tölti az egyik legrangosabb magyar egyetemen. Nem egy buta gyerekről van szó, sőt általában még a  lusta jelző sem illeszthető rá teljes mértékben, egyszerűen csak határozatlan, illetve mindig rájön arra, hogy sokkal szívesebben csinálna mást, mint amit jelenleg tanul, és szakot vált, abban reménykedve, hogy majd a következő helyen megtalálja amit keres.

Ez a fiú az egyetemen és a bulin kívül még két dolgot szeret igazán: motorozni és enni. Ha ez a négy dolog jelen van az életében, akkor semmi problémája a világgal, de egyébként meg nem tud megmaradni egy helyben ezek nélkül. amikor a szülei úgy döntöttek, hogy most már elég idős ahhoz, hogy ne ők támogassák a szerintük csak hobbi szinten űzött tanulmányait, akkor rákényszerült arra, hogy elmenjen dolgozni azért, hogy finanszírozhassa az egyébként nem túl szerény igényeinek alátámasztását. Mivel előtte még soha nem dolgozott, ezért nem is nagyon tudta eldönteni, hogy mi lenne számára a legjobb munka, főleg 28 évesen teljesen kezdőként azért nem volt egyszerű dolga. Az volt az egyetlen szerencséje, hogy imád enni, és általában kísérletezett is a különböző ételek elkészítésével, így valamennyire jártas volt a konyhában. Az egyik közös ismerősünk pont az idő tájt nyitotta meg az első ételbárját, nem messze a munkakereső kisbarátunk egyetemétől. Az ismerősünk megrendíthetetlen bizalmának és jószívűségének köszönhetően így hamarosan el is kezdett dolgozni.

Nem sokáig tartott a lelkesedése, ugyanis már az első alkalommal, hogy benéztem hozzájuk, elpanaszolta, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen nehéz dolog még egy akciós bukósisak árát is megkeresni. Amikor látta, hogy elkerekedett a szemem ezen a furcsán érthetetlennek tűnő kijelentésén, közölte velem, hogy ő csak is azért dolgozik még itt, mert kinézett magának egy akciós bukósisakot és azt mindenképpen meg szeretné venni, illetve akkor mellé még pár motoros kiegészítőre és valamiféle alkatrészre is szüksége van, de az első fizetés után ő már áll is tovább. Leesett állal néztem, nem is értettem, hogy hogy lehet elég indok egy akciós bukósisak egy munkahely megtartására.

Közben megmutatta a kiszemelt bukósisakot, meg a többi kiegészítőt és lelkesen számolgatta, hogy mekkora összegre van szüksége. Nem igazán tudtam eldönteni abban a pillanatban, hogy tiszteletreméltó a kitartása, vagy egyszerűen csak egy nagy gyerekről beszélünk, akinek semmilyen felelősségtudata nincs, de talán ez már nem is baj.

Minden úgy történt aztán, ahogy lelkes kis barátom eltervezte: az első fizetését követően már meg is szerezte az akciós bukósisakot, majd felmondott, és visszakönyörögte magát a diploma megszerzéséig a szülei kegyeibe. De legalább már egy bukósisakra való összeget megkeresett kemény munkával. A kicsit is tudni kell értékelni.